A reggae-stílus keletkezését 1968 körül jegyzik, és az Upsetters Return of the Django, illetve a Maytals Do the Reggay című számával fémjelzik, mely utóbbiból vélhetően a neve is ered. A rocksteady-hez képest szembeötlő különbség a lábcin lüktető tizenhatodainak vezető szerepe, melyek az említett két számban triolásan szólalnak meg. A fúvósok teljesen eltűntek az off beat-ből, a ritmusszekcióban fontosabb szerep jut a tompítva pengetett gitárnak és a Hammond orgona folyamatos tizenhatod-felütéseinek is. A zene basszus-groove-orientáltabb lesz, hasonlóan az amerikai funk zenéhez, viszont a reggae-ben a mély tartományok nagyobb szerephez jutnak. A jazzes szólók, improvizációk egyre kevesebb terek kapnak, bár vannak jamaicai jazz-zenészek, akik készítenek reggae-felvételeket szólóhangszerre. Előtérbe kerül viszont az afrikai zenével párhuzamosan a blues, mely mind a reggae dallamvilágára, mind a dalszövegeinek tematikájára rányomja a bélyegét. Az afrikai őshaza utáni vágyódás, a társadalmi, politikai problémák boncolgatása mind a blues-hoz közelálló témák. A reggae-dalszövegek tematikája gyakran vallásos, spirituális és a társadalmi problémákat is sokszor azonosítja vallási szimbólumokkal.

A reggae-zene a jamaicai zenék közül az első, melyre határozottan rányomja a bélyegét a jamaicai „vallás”, a rastafari mozgalom. Az 1930-as években Jamaicán megjelenő követői által vallás helyett az Élet útjának nevezett mozgalom az Ószövetségre épül és Hailé Szelasszié etióp császárt tartja a második megváltónak. A Rastafarinak három csoportja van, a Bobo Ashanti, a Twelve Tribes of Israel és a Nyabinghi. A rasta-kultúra fontos része, az afrocentrizmus, mely a feketék Afrikába való visszatéréséről szól. Ezzel magyarázható, hogy a rasta vallási zene szinte kizárólag afrikai motívumokból áll. Ezek között a dobolás játssza a fő szerepet és az emberi hang. A rasta-dobolás és azon belül is a Nyabinghi dobolás igen fontos szerepet játszik a jamaicai zenék ritmusvilágának kialakulásában, ami a reggae-ben a leginkább tetten érhető. A nyabinghi ritmusok nagy részét Count Ossie találta ki, a jamaicai kumina dobolás és Babatunde Olatunji nigériai dobos felvételeinek hatására. Olatunji zenéjét egyébként a modern jazz egyik legnagyobb hatású szaxofonosa, John Coltrane is sokat tanulmányozta, életének utolsó felvétele az Olatunji koncert 1967 áprilisában, az afrikai dobosról elnevezett New York-i zenei centrumban készült. A nyabinghi dobosok 3 féle dobot használnak, a nagydobot, a fundeh-t és a repeatert. A nagydob szerepét a lábdob veszi át a dobszerelésben. A fundeh-t és a repeater-t díszítésekre használják a reggae-ben az ütőhangszeresek. A reggae-zene az afrikai, dobközpontú zenei gyökerekhez nyúl vissza, így az ütősök szerepe jóval nagyobbra nő, mint akár a ska-ban, akár a rocksteadyben. A rocksteady, early reggae-dobok és a rasta dobolás elemeit felhasználva kialakult a klasszikus reggae dobkíséret, a one drop, melyet az Upsetters, majd később a Wailers Band dobosa, Carlton Barrett nevéhez kötnek. Ezt a triolás lüktetésű ritmust hasonlóan a korai reggae-hez, a lábcin tizenhatodos swingelése vezeti, és a nagy kettő, négyekre érkezik a lábdob, a kávásan ütött pergővel együtt.

Carlton Barrett testvérével, Ashton „Familyman” Barrett basszusgitárossal alkotta a Wailers ritmusszekcióját, mely a legnagyobb hatású reggae dob-basszus párosnak bizonyult. Fontos duó volt még Sly Dunbar dobos és Robbie Shakespeare basszusgitáros alkotta Sly & Robbie elnevezésű ritmusszekció, akik a reggae mellett pop és más zenei produkciókban is közreműködtek. Herbie Hancock 1983-as Future Shock c. lemezén Sly Dunbar dobol, sőt Hancock a párost egy maga által készített tévésorozatba is meghívta, a Herbie Hancock Rockschool c. sorozat For Reggae című adásába.

Érdekes felvétel és zenei kísérlet az 1993-ban elkészített Reggae au go jazz- album, melyen a Studio One többek között Jackie Mittoo és Ernest Ranglin által a 70-es években feljátszott tradicionális jamaicai riddim-jeire szólóznak neves amerikai jazz zenészek: Clifford Jordan (Charles Mingus Sextet, Cedar Walton Quartet) és Charles Davis (Sun Ra Arkestar, Billie Holiday) szaxofonosok, Roy „Bubbles” Burrowes (Duke Ellington Orchestra, Archie Shepp) trombitás.


 

Dub, Dancehall


 

A dub-zene a reggae instrumentális, sub-basszus központú verziója, ami a 60-as évek végén alakult ki és a 70-es években lett széles körben ismert. A kislemezeket Jamaicában úgy vágták, hogy az a-oldalon volt a sláger, a b-oldalon pedig az instrumentális változata, amire a selectorok és az mc-k a saját verziójukat is elénekelhették. Lee „Scratch” Perry, az Upsetters vezetője a dub egyik úttörője gyakran használt túlzott reverb- (zengető) és delay- (visszhang) effektet a különböző hangszersávokra. Ez a zene már nem lett olyan populáris, mint a ska, vagy a reggae, viszont nagy szerepe volt az olyan népszerűvé vált stílusok kialakulásában, mint a drum and bass vagy a trip hop.

A dub-zene után a 80-as években az electro, szintetizátor-hullám Jamaicára is elért, így megszületett a karibi ritmusokra épülő diszkózene, a dancehall, mely a kubai son clave egyik ütemére, a tresillo-ra épül és napjainkig a legnépszerűbb stílus a szigeten.

  


 

 

 

Szerző: benkodavidjanos  2010.05.16. 19:13 2 komment



 

Nem jellemző a zenetörténeti stílusokra, hogy pontos évszámokkal jelezhető a születésük. Ez az 1966-ban keletkezett rocksteady-vel másképp van. Ebben az évben Jamaicán különösen meleg volt a nyár, és a sound systemeken le kellett lassítani a ska felvételeket, hogy tovább bírja a közönség a táncot. Gladstone Anderson zongorista szerint Lynn Taitt, trinidadi születésű gitáros játszotta a legnagyobb közvetlen szerepet a rocksteady kialakulásában, egy stúdiófelvétel alkalmával. A többi stílusalakító zenész között volt Jackie Mittoo billentyűs, Tommy McCook szaxofonos, Winston Grennan dobos, Jackie Jackson basszusgitáros. A stílus, mely a nevét Alton Ellis Rock Steady című száma után kapta, nemcsak tempójában különbözik a ska-tól. Jóval nagyobb szerepet kap benne, az eddigi walking bass helyett hangsúlyeltolásos dallamokat játszó basszusgitár. Új hangszerelési megoldás a basszusgitár szólamot egy oktávval feljebb megerősítő plusz gitár szólama és az egyre gyakoribb, pumpáló ritmikát játszó Hammond-orgona. A rocksteady dallamosabb, ének-központúbb lesz, mint elődje, főleg az amerikai soul hatásai érződnek rajta. Ez a ska-nál még jobb terepet biztosít az olyan, úgynevezett vocal harmony group-ok (többszólamú énekszekciók) kibontakozásához, mint a Gaylads, a Kingstonians, a Techniques, a Jamaicans és a már említett Paragons, Pioneers, Melodians, és Maytals. A rocksteady dalszövegei a szerelem és a jamaicai alsó-középosztály beli rudeboyok kultúrájának tematikája köré íródnak. A műfaj Angliába is hamar eljut és Desmond Dekker által rendkívül népszerű lesz.

A jamaicai zeneipar rohamos fejlődése egyre több zenésznek tette lehetővé a felvételek készítését a 60-as évek második felében. Nagy népszerűségnek örvendett a Toots and the Maytals, mely 54-46 That's my number című slágerében az afrikai call-response elem köszön vissza. A Maytals zenéjében érezhető az amerikai funk zene hatása is, például a Funky Kingston című dalban.

A rocksteady hullám egészen rövid ideig, 1968-ig tartott, amikor a még lassabb reggae kezdte átvenni a műfaj helyét. Az 1968-1972-ig tartó átmeneti korszak fontos zenéje volt az úgynevezett early reggae, vagy skinhead reggae. Ez a zenei stílus a rocksteady tempójánál lassabb, de sűrűbb, ritmikusabb zene volt. Az eddig nyolcados lüktetés tizenhatodosra változott, amelyek gyakran swingesen lüktettek. A gitárok felütései minden negyed második, harmadik és negyedik tizenhatodára estek, kihagyva az egyeket. Előtérbe került a Hammond-orgona pumpáló, gitárt erősítő játéka. A dob játéka is sűrűbb lett, a lábcin folyamatosan hozta a tizenhatodokat. A basszusgitár hangszíne még mélyebb lett, több sub-basszus-tartományt emeltek ki.

A rocksteady és early reggae műfajok alakulásában meghatározó szerep jutott Lynn Taitt és Ernest Ranglin gitárosoknak, Jackie Mittoo és Winston Wright billentyűsöknek, akik játékán érződik, hogy az early reggae-hez közel álló funk zene is eljutott Jamaicára.

A jamaicai felvételek Angliában kifejtett hatása nemcsak a populáris zenei szcénában volt meghatározó. Az early reggae köré alakult egy szubkultúra, jamaicai bevándorlókból és helyi munkásosztálybeli fiatalokból, akik lelkesen hallgatták John Holt, az Upsetters, Derrick Morgan, a Pioneers, a Harry J Allstars és a Maytals felvételeit. Skinhead-eknek nevezték magukat, és stílusukat skinhead reggae-nek. Meghatározó angol előadó lett Mr. Symarip (Roy Ellis), aki tradícionális jamaicai zenét játszott.

 

Szerző: benkodavidjanos  2010.05.16. 19:10 Szólj hozzá!

      Az autentikus ska-zene tehát több kapcsolódási pontot is mutat a jazz-zel. A harmóniamenetek között nem egyszer találunk blues-kört, az improvizatív szólók jazzes frazeálása, dallamvilága és ezek fontos szerepe, mind a jamaicai jazz zenészek és producerek kötődését mutatják az alapvetően afro-amerikai stílushoz. Egyedüli a ska-zenében, hogy az afro-karibi és afro-amerikai ritmus alapú tánczene jazzes szólókkal párosul olyan producerek kezei között, akik a hangzásra is rendkívül igényesek voltak. Már a 60-as években megmutatkozott a felvételeken, hogy a jamaicai producereknek különös érzékük van az ízléses hangfelvételek készítéséhez, kizárólag amerikai és angol mércékkel érdemes mérni a 60-as évektől készült jamaicai lemezek hangzásának színvonalát. Ezen kívül a jamaicai zenészek kiváló technikai felkészültsége és stílusérzéke is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy maradandó értéket képviselő felvételek szülessenek.

A legkiválóbb énekesek között meg kell említeni Toots Hibbertet, Prince Bustert, Derrick Morgant, Laurel Aitkent, Jackie Opelt, Erick „Monty” Morrist és Lord Tanamo-t, a vokálegyüttesek között az Ethiopians-t, a Melodians-t, a Paragons-t, a Pioneers-t és a Wailers-t. A korszak vezető ska-zenekarai a Skatalites, a Byron Lee & the Dragonaires és a Maytals voltak, melyekben számtalan kiváló jazz-zenész játszott.

A ska-zene az 1960-ban alapított Blue Beat kiadó segítségével jutott el Angliába, ahol hamar népszerű lett. A Blue Beat 1967-ig a legtöbb jamaicai producerrel megegyezett, és ennek következtében több mint 400 kislemez, és 12 nagylemez jutott el Londonig.

A „ska” szó eredete, akárcsak a jazz esetében, nem egyértelmű. Legtöbben hangutánzó szónak tartják, mely a gitár felütéseit utánozza, de Cluett Johnson „skavoovie” köszöntéséből és a Staya Staya ritmusból is eredeztetik.

Érdekes zenei fejleménye a ska-nak a Jamaicán eddig kevésbé jellemző mollos alaphangnemek gyakori használata. A mento-dalok döntő többsége ugyanis dúr hangnemekkel és főleg dúros főfokokkal szólalt meg. Az autentikus ska-ban gyakoriak voltak az egyakkordos témák, a monotónia afrikai, vallásos-spirituális hatását erősítve. A karibi hatás sokszor erősebbnek bizonyult a rhythm and blues-énál, így a kezdetben triolás lüktetés hamar átalakult nyolcadosba, bár később a rocksteady-ben és a reggaeben is újra szerepet kapott a swinges érzet.


 

Az első ska-felvételnek többen Theo Beckford 1959-es Easy Snappin’ című felvételét tekintik, mely Nina Simone és Rosco Gordon zenéje hatására készült. Véleményem szerint ez a dal olyan közel áll a rhythm and blueshoz, mind a hangszerelését, mind a lüktetését tekintve, hogy nem beszélhetünk esetében új stílusról, csupán a jamaicai rhythm and blues egy válfajáról. Az 1961-es Folkes Brothers-felvétel (producer: Prince Buster), az Oh Carolina azonban már valóban a ska zenéhez van közelebb, hiszen az r'n'b-felütések mellett már megjelenik a Count Ossie által feljátszott afrikai dobolás, amely az ütem második és negyedik negyedére teszi a nagydob hangsúlyt, amiből mindig két nyolcadot játszik.

Minden bizonnyal ennek a felvételnek a hatására alakult ki Lloyd Knibb klasszikus ska-dobkísérete. A végleges lábdob hangsúlyok az 1962-es Lord Creator és Derrick Morgan felvételeken hallhatóak először. A fúvóskontra először egy 1963-as Prince Buster dalban (Madness) hallható, ahol viszont a nagydob végig negyedeket játszik, a dobolás a rhythm and blues-t követi. Az 1963-ban készült Simmer Down-felvétel a Wailing Wailers-től (később Wailers, majd Bob Marley and the Wailers) már minden fontosabb ska-stílusjegyet magáénak tudhat, a folyamatos fúvósakkord-felütés és a klasszikus ska dobkíséret is megtalálható benne.

1963-ban Coxsone Dodd megalakította saját stúdióját, a Studio One-t, amely a 60-as évek felvételeinek nagy részét készítette és meghatározó szerepe lett a jamaicai zene fejlődésében. A Studio One, mint kiadó már 1957-től létezett, viszont 63’-ban nyílt először lehetőség a saját felvételek készítésére és a kísérletezésre, műhelymunkára, hiszen ezelőtt a Federal Studio-ban dolgoztak a zenészek, ahol bérleti díjat kellett fizetni.

 

 

 

 

 

Szerző: benkodavidjanos  2010.05.02. 14:33 Szólj hozzá!

 

A 40-es évek végén, az 50-es évek elején kezdett kialakulni Jamaicában a sound system-kultúra. A szegényebb jamaicai lakosoknak nem volt pénzük rádióra, sem lemezekre és koncertekre, így az utcai sound systemekből, azaz teherautókra erősített, házi készítésű, festett hangfalakból hallgatták a legújabb rhythm and blues zenéket, melyeket Duke Reid és Coxsone Dodd válogattak. A kedvencek ekkoriban az rhythm and blues-ban Louis Jordan, Bill Doggett és Rosco Gordon voltak, afro-kubai zenében Perez Prado, Machito és Mario Bauza, swingben Basie, Ellington, Louis Prima és Lionel Hampton, bebopban Charlie Parker, Dizzy Gillespie és Harold Land, énekes jazzben Billy Eckstine és Sarah Vaughan és a mento-calypso-ban Lord Flea és Count Lasher. E műfajok között a 40-es években kialakult afro-amerikai stílus, a rhythm and blues volt a legnépszerűbb. A selectorok (a dj-k előfutárai) többször utaztak Amerikába, hogy beszerezzék a sound systemük számára a legjobb, legfrissebb lemezeket. Az ötvenes évek végére változott a tengeren túli divat, a fő irányvonal a rock and roll lett, amit azonban a jamaicai közönség nem szeretett, és továbbra is új rhythm and blues slágerekre voltak éhesek. Clement „Coxsone” Dodd ezért úgy döntött, hogy elkészíti saját, jamaicai rhythm and blues-felvételeit, jamaicai zenészekkel, megpróbálva leutánozni a népszerű amerikai stílust. Kibérelte a Federal Recording Studio-t és helyi jazz zenészekkel, Ernest Ranglin gitárossal, Cluett Johnson bőgőssel, Aubrey Adams és Cecil Lloyd zongoristákkal, Rico Rodriguez pozanossal és Baba Brooks trombitással, Lloyd Knibb dobossal és Roland Alphonso szaxofonossal elkészítették a jamaicai rhythm and blues-t, amelyet a felvételt követően máris lemezre nyomtak és a sound systemeken hatalmas sikerrel játszottak. Prince Buster, King Edwards és Duke Reid szintén elkészítették saját felvételeiket és az 50es évek végén megszületett a rhythm and blues-, a mento-, a calypso- és a jazz- hatások kereszttűzében a ska-zene.

       A ska 120-130 bpm tempójú, a rhythm and blues triolás off-beat felütéseit gitárral, zongorával és gyakran fúvósokkal (főleg pozannal) megerősítő, walking bass-alapú zene. Dobritmusa a jazz, az afrikai burru- és a jamaicai nyabinghi rastafari-stílusok sajátos ötvözete, melyet Count Ossie dobjátékát dobszerelésre (lábcin, pergő, lábdob) átültetve Lloyd Knibb, a Skatalites dobosa talált ki. A dobkíséretnek központi szerepe van a ska-ban, hiszen lüktetését főleg a dob különbözteti meg a rhythm and blues-tól, és teszi egyedülállóvá. A lábcin nyolcados játékában a negyedik és a nyolcadik nyolcadot, azaz a jazzben is kiemelkedő fontosságú kettőt és négyet hangsúlyozza. A korai ska sok hasonlóságot mutat a jazz-zel. Több instrumentális darab van, melyek a téma-szóló-téma-szerkezetet követik, hasonlóan a jazz-felvételekhez. A hangszeres szólókat jamaicai jazz zenészek játsszák, és bár igyekeznek a zene táncolhatóságát nem megtörni, a szólóik egyértelműen jazz gyökerűek. Az első ska felvételeket 1959-60 körül készítették, míg a műfaj alapvetéseit jelentő, kiforrottabb lemezek a 60-as évek elején, közepén készültek, mint például Don Drummond 1964-es Jazz-Ska Attack című, vagy a Skatalites ugyanez évi Ska-Authentic című albuma. A ska iránti lelkesedés Jamaicában a kezdetektől fogva óriási volt, és ezt csak erősítette a sziget 1962-es függetlenné válása, melyet Derrick Morgan Forward March című, és a Skatalites Freedom Sounds című szerzeménye is ünnepelt. A ska 1964-ben lett világhírű, amikor a jamaicai Millie Small Londonban felénekelte az 1956-os My Boy Lollipop című rhythm and blues dalt, melyet Ernest Ranglin hangszerelt újra. A stílust ez a dal ismertette meg a világgal, a lemezből 600.000 darab fogyott. Jamaicában is jó üzlet lett a ska a 60-as évek közepén több kiadó is létrejött, legkiemelkedőbbek voltak a Studio One és a WIRL Records, melyek olyan producerekkel dolgoztak, mint Duke Reid, Prince Buster, és Clement „Coxsone” Dodd. A hangtechnika fejlődése és a többsávos felvétel megjelenése lehetővé tette a producereknek, hogy a hangzással kísérletezzenek és sokkal jobb minőségű felvételek születhettek, mint a fonográfos technikával. Mivel Jamaica függetlenné válásakor nem csatlakozott a berni konvencióhoz (csak 1994-ben), mely a dalszerzők jogait védte nemzetközi szinten, számtalan feldolgozás született, és népszerű amerikai és angol slágereket hangszereltek át ska-ba, a dalok címeit is megváltoztatva. Így több olyan ska-felvétel született, ami popzenei hatásokat is hordozott, inkább a pop-dalok verséből és refrénből álló szerkezetét követte a jazzes téma-szóló-téma helyett. Ez megmutatkozott az 1964-es New York-i világkiállításon, ahol a populáris hozzáállású Byron Lee & the Dragonaries Jimmy Cliff-fel és Millie Small-lal mutathatta be a ska-zenét, mint Jamaica új zenéjét a nagyközönségnek, az autentikus Skatalites helyett. folyt. köv.

 

 

 

 

Szerző: benkodavidjanos  2010.05.02. 13:09 Szólj hozzá!

Címkék: ska blues and dob sound lee system skatalites rhythm count small lloyd byron coxsone millie dragonaires nyabinghi ossie knibb

Karibi hatások az amerikai jazzben


 

A jazz hatása a jamaicai zenékre kétségbevonhatatlan. Herbie Miller kulturtörténész Syncopated Rhythms: Jazz and Caribbean Culture című munkájában azonban ezt továbbgondolva igen érdekes feltevés köré építi kutatását. A dolgozat központjában az amerikai zenészek karibi, főleg jamaicai gyökerei, és identitásuk áll. Sonny Rollins, Randy Weston, Wynton Kelly, Duke Ellington és az amerikai fekete közösségek karibi kötődéseinek, kapcsolatainak vizsgálata arra enged következtetni, hogy az amerikai és jamaicai zenei kapcsolatok korántsem egyoldalúak. A karibi szigetekről tömegével szállítottak rabszolgákat a keleti partra, és a jazz szülővárosának, New Orleans-nak is kivételesen nagy számú karibi származású közössége volt, ezért nem meglepő, hogy a jamaicai és más karibi kultúrák hatása igen erős volt a jazz születésénél. A rabszolgaság alatt a karibi és az afroamerikai kultúrák összefonódtak, a XVIII. század első felében a New York-i kereskedelem Manhattantől a Karib-térség angol gyarmataiig folyt, ahonnan a New York-i rabszolgák 80%-a érkezett. A fekete közösségek erős kulturális hatással voltak egymásra, hiszen számukra a zene és a tánc, a ring shoutok, az ancestral worshipek, a field hollerek a szabadságot jelképezték. Az afro-amerikai kultúrára nagy hatással volt az afro-karibi kultúra és identitás. Szökött rabszolgákról szóló amerikai újsághirdetések bizonyítják, hogy a jamaicai születésűek sokan zenéhez (természetesen jamaicai) is értettek, ami növelte az „értéküket”. A New Orleans-i fekete közösség kötődése a karibi gyökereihez a jazz kialakulásánál is jelen volt. A karibi zenéhez is értő jazz muzsikusok keresettebbek voltak. A jazz egyik előfutárjának, a ragtime-nak is vannak érezhető karibi, főleg mento-calypo-s hatásai, például az Original Tuxedo Rag és a West Indies Blues közötti dallami, harmóniai és hangszerelésbeli hasonlóságok, melyekről a calypso és a New Orleans-i jazz kapcsolatánál már említést tettem. Sidney Bechet, New Orleans-i szaxofonos például készített calypso-felvételeket Bob Wilburral és Duke of Ironnal is és a Haitian Orchestrába is játszott Willie the Lion Smith-szel. Professor Longhair, a saját játékát a rumba, calypso és mambo keverékeként írta le. 

A Henry Minton, jamaicai születésű tenorszaxofonos által 1938-ban, a Harlem-negyedben alapított Minton's Playhouse szerepe a modern jazz kialakulásában közismert. A korai 40-es években többek között Thelonius Monk, Kenny Clarke, Mary Lou Williams, Dizzy Gillespie, Charlie Christian majd Charlie Parker műhelymunkáinak és nyilvános próbáinak adott helyt a főleg karibi származású és örökségű, feketék lakta negyedben álló klub. Nem meglepő, hogy az amerikai jazz-zenészek szerzeményeiben és zenéjében is sok a karibi utalás és hatás. Charlie Parker Barbados, Estraleta, My Little Suede Shoes szerzeményei és a Sly Mongoose című jamaicai mento dal feldolgozása mind a karibi hatást mutatják. Dizzy Gillespie, az afro-kubai jazz úttörőjének big bandjében több karibi zenészt foglalkoztatott és az 1965-ös Jambo Caribe című albumán közvetlenül tiszteleg a trinidadi és más karibi zenék előtt.

Sonny Rollinsnak, a modern jazz egyik meghatározó tenorszaxofonosának szintén jamaicai és karibi gyökerei voltak. Ezt jelzik a Hold ’em Joe (mento dal), Brown Skin Gal, Don't Stop the Carnival, Everywhere calypso című számai és a St. Thomas című calypso-népdal feldolgozása is, mely édesanyja szülőhelyének nevét viseli. Rollins gyermekkorában sok calypsot hallgatott és ismerte a nevesebb előadókat is: Macbeth the Great-et, Duke of Iront, Attila the Hunt, Gerald Clarke-ot.

Wynton Kelly zongorista szülei is karibi születésűek, sőt valószínűsíthető, hogy 1931-ben ő is Jamaicában született. Édesapja Kingstoni, édesanyja trinidadi volt, tehát erős karibi miliőben nőtt fel, miután Brooklynba költöztek. Kelly rhythm and blues zenekarokban kezdte pályafutását, ahol a calypso is gyakran előfordult. A 40-es évek közepére nagy népszerűségre tett szert a calypso Amerikában, amikor Ray Nathan zenekarával, Leonard Gaskin, Ray Abrams és Wynton Kelly négy hónapos karibi turnéra mentek. Kellyt többek között karibi származása miatt választották a zenekarba. Játszottak Grenadában, Trinidadon, Guyanán, Barbados-on, Jamaicán, Kubában, Mexikóban és Brazíliában.

         Kelly unokatestvére Randy Weston, aki szintén karibi származású zongorista. Weston panamai édesapja garveyista volt, így erős afrikai identitás alakult ki benne, mely az 1960-as  Uhuru Afrika című lemezén központi szerepet kap és a jazzről alkotott kétszavas definíciójában is megmutatkozik: „afrikai ritmusok”. Weston 1973-ban látta a Count Ossie vezette, Mystic Revelation of Rastafari nevű jamaicai nyabinghi dob-zenekart, és meg is hívta őket a Newport Jazz Fesztiválra, ahová végül is vízum hiányában nem tudtak elmenni.

 

Duke Ellington, a jazz hangszerelés és zeneszerzés egyik legfontosabb képviselője is igen fontosnak tartotta a karibi örökséget, melyet az A Drum is a Woman és a West Indian Dance című művében is idéz. Nat King Cole, a populáris jazz vezető énekes-zongoristájának is volt egy Calypso Blues című száma, sőt közös felvételt is készített a mento-calypso sztárral, Harry Belafonte-vel (Mama Look a Boo boo). Louis Armstrong 1956-os, a High Society című filmhez írt zenéjében is egyértelmű a mento-calypso hatás.

Az amerikai-karibi köteléket a zenén kívül a feketék jogaiért folyó küzdelem is erősítette. A Marcus Garvey által 1914-ben alapított UNIA az egyik legelső fekete polgárjogi szervezet volt. A jamaicai származású, emberjogi aktivista követői között szép számmal találkozunk a jazz fontos alakjaival. Fats Waller például a Jamaica Jazzers nevű zenekarral turnézott Garvey-val, és az UNIA tagjai voltak Fletcher Henderson és Coleman Hawkins is. Duke Ellington írja Music is my mistress című könyvében, hogy a bebop Marcus Garvey eszmeiségének kiterjesztése a modern zenére.

 

Szerző: benkodavidjanos  2010.04.25. 19:36 Szólj hozzá!

Címkék: jazz duke weston calypso miller kelly randy sonny bebop mento rollins herbie ellingtin wynton

A calypso a mento-val nagyjából egyidős műfaj, az 1800-as évek közepe felé alakult ki és a XX. századi calypso-zene már több jamaikai- és mento-hatást is mutat. Az első felvételeket jazz-zenészek készítették, akik sokat utaztak a karibi szigetek között, összegyűjtve a szigetek zenéit, így a korai lemezeken hallható zene minden bizonnyal egy keverék, ami főleg a kubai, trinidadi és jamaikai zenékből táplálkozik az amerikai jazz mellett. 1912-ben készítette az első, fonográfos calypso-felvételt a trinidadi Lovey's String Band. 1914-ben Lionel Belasco, a szintén trinidadi zongorista-zeneszerző követte őket, aki amerikai és karibi utazásai alatt szerzett tapasztalatait felhasználva olyan felvételt készített, mely jelentős hasonlóságokat mutat hangzásában és hangszerelésében, az 1917-ben, Amerikában rögzített Livery Stable Blues-zal, ami a szakirodalmak szerint az első jazz felvétel. Belasco a felvétel után New Yorkba ment, hogy közelebbről tanulmányozhassa a jazz-t és felvételeket készítsen. Az 1920-as években a szintén trinidadi Sam Manning készítette az első calypso-jazz- és mento-jazz-felvételeket, amelyeken tisztán érezhető a new orleans-i jazz hatása, főként a fúvósok játékában.

A trinidadi jazz-zenészek, köztük Manning és Belasco, több mento-dalt vettek fel calypso-s, jazzes hangszerelésben a 20-as és 30-as években, és sok jamaicai zenészt is foglalkoztattak. Sam Manning zenekaraiban, a Cole Mentor Orchestrában és az Aldophe Thenstead's Mentor Boys-ban több jamaicai zenész is játszott, és több mint 10 felvételükön hallható mento-dal feldolgozás, vagy mento-jazz, melyeket New Yorkban rögzítettek. Ezek között szerepel a jamaicai mento dal, a Sly Mongoose (1925-ös felvétel, eredetileg Slide Mongoose), amit Charlie Parker, a bebop úttörője is feldolgozott. Nemcsak a mento jutott el Trinidadra, hanem a calypso is Jamaicára, így ott is jöttek létre calypso-zenekarok.

A korai 50-es években, melyet a mento aranykorának is neveznek, készítették az első igazi mento-felvételeket 78-as lemezre az 1951-ben alakult első jamaicai hangstúdióban. Ezzel megszületett a jamaicai zeneipar. A legnevesebb mento-előadók között meg kell említeni Stanley Motta-t, Ivan Chin-t és Ken Khouri-t, Lord Fly and the Dan Williams Orchestra-t, Harold Richardson-t, Ben Bowers és Baba Motta and his Orchestra-t, Hubert Porter and The Tower Islanders-t, Marie Bryant-et és Count Lasher-t. A legjelentősebb calypso-előadók voltak Attila the Hun, Roaring Lion, Mighty Sparrow, Lord Invader és Lord Kitchener. Népszerű, Trinidadon született, de hamar Jamaicába költözött calypso-előadó volt Lord Creator, aki a 60-as évek közepén már ska-felvételeket is készített. 1944-ben az amerikai Andrews Sister feldolgozta Lord Invader „Rum and Coca Cola” című dalát, ezzel robbanásszerű ismertségre tett szert a karibi stílus. A calypso kommerciális változatát Amerikában a jamaicai születésű Harry Belafonte képviselte, 1956-os Calypso című lemeze több mint 1 millió példányban kelt el. Belafonte New York-i fellépésein a Charlie Parker Band-del játszott, melyben Miles Davis és Max Roach is szerepelt. Leghíresebb dala, a Banana Boat Song egy jamaicai mento-dal volt. Ezek következtében érdemes figyelembe venni azt, hogy amikor az amerikai jazzben a calypso hatásáról beszélnek, akkor az valójában legalább annyira mento, azaz jamaicai hatás is, mint amennyire trinidadi!

A 40-es években, Jamaicában és Trinidadon a jazz és a calypso voltak a legdivatosabb zenék. A korszak egyik legnépszerűbb big bandje, a swinget játszó Eric Deans Band volt, melyben Jamaica  legjobb jazz zenészei játszottak, akik egy része a legendás Alpha Boys School-ból került ki. Az Irgalmas rendi nővérek 1884-ban hozták létre ezt a katolikus árvaházat, ahol Mary Ignatius Davies nővér 64 évnyi szolgálata alatt számtalan kiváló zenészt nevelt. Dizzy Reece, Joe Harriott, Cedric „Im” Brooks, Tommy McCook, Lester Sterling, Don Drummond és Johnny Dizzy Moore, Rico Rodriguez, Oswald „Baba” Brooks és Desmond Dekker mind az Alphában kezdték a klasszikus zene tanulását, a hangszerkezelést és a zeneelméletet. Először dob és fuvola, majd egy püspöki hangszeradomány segítségével rézfúvós osztályok is indultak.

Davies nővér jól ismerte és szerette a jazzt, a swinget, a bebopot, és a jamaicai zenéket is. Saját, „sound system”-hez hasonló közös zenehallgatásokat is szervezett, amin személyes lemezgyűjteményéből játszott le pár felvételt a tanulóknak. Az Alphából jött zenészek az iskola után főleg jazzt játszottak, amit maguk tanultak meg, hallgatva a felvételeket megpróbálták utánozni az amerikai zenészek játékát. Don Drummond kedvence Bennie Green volt, Tommy McCook Parkert és Coltrane kedvelte, Johnny Moore pedig Gillespie-t. Az iskolának 1892-től már saját zenekara is volt.

A jazz már a 20-as években, vagy még korábban megérkezett Jamaicára, melyet korabeli újságok is bizonyítanak. A Ward Theater-ben minstrel társulatok mutatták be az új műfajt, Marcus Garvey, a legendás jamaicai polgárjogi harcos is több koncertet szervezett. A 30-as években gyakran rendeztek versenyeket a zenekaroknak, a King's Rhythm Aces és a Rhythm Raiders és Milton McPherson részvételével. A panamai Jazz Aristocrats is egy verseny alkalmával lépett fel 1936-ban a Liberty Hallban. A korai 40-es években két amerikai haditámaszpont nyílt Jamaicán, ahol a helyiek az amerikai katonákkal cserélhettek felvételeket és hozzájuthattak a legfrissebb jazz-zenékhez. Az USO Club, mely a katonáknak létrehozott, rekreációs nonprofit szervezet volt, munkát is adott a jamaicai zenészeknek. És amíg a második világháború alatt Amerikában a big band-ekre kevés pénz jutott, addig Jamaicában több nagy zenekar is teljes erővel működött. Folyamatosan nőtt a jazz-tánc big bandek népszerűsége is, amelyekben sok Alphás diák játszott, főleg Kingstonban és az északi part hoteleiben, klubjaiban. Hotelekben szinte minden zenész megfordult, hiszen ez volt a pénzkereset legfőbb módja, amely azonban sok, hosszú és kényelmetlen utazással járt.

A bebop szintén gyorsan eljutott a jamaicai zenészekhez és hatalmas tetszést aratott körükben, amit egy népszerű calypso dal is megénekel (Lord Flea: Calypso Be-bop). A 40-es években kétféle zenész létezett Jamaicában: akik elhagyták az országot jazz-karrierjük építése céljából, mint pl. a trombitás Dizzy Reece, aki 1948-ban ment Angliába és az altós Joe Harriott, aki 1951-ben. Reece játszott Miles Davis első nagy kvintettjével, mikor Davis nem tudott színpadra állni. Sok jamaicai jazz-zenész keresett és talált boldogulást Amerikában, így Roy „Bubbles” Burrowes, David Happy Williams, Lester Bowie és Eric Gayle.

A másik csoportba például a trombitás Sonny Bradshaw tartozott, aki élete végéig Kingstonban élt. Jamaicában a 40-es években csak egy rádió (ZQI) volt fogható, ezért a legtöbben a tengerentúli rádiókra (pl. WLAC) hangoltak. Bradshaw maga építette a rádióját, melyen befogta a Fegyveres Erők rádióit és az összes amerikai és kubai rádiót. Bradshaw, miután kigyakorolta a rádión hallott zenéket, 1950-ben alakította meg septetjét, melybe Iggy nővér (az Alphából) beszervezte a már említett Joe Harriott-ot, aki gyorsan tanult és később Ozzie Da Costával Angliába ment, ahol élete végéig élt és a karibi fekete angol jazzisták (például Courtney Pie) mentora és a free jazz egyik legfontosabb európai alakja lett. Bradshaw-hoz hasonlóan rádióból tanulta a jazz-t Carlos Malcolm pozanos is, aki Panamában hallotta Stan Kentont, Charlie Parkert, Gillespie-t a katonai rádiókon. „Amikor először hallottam Basie One O'Clock Jump-felvételét, akkor azt mondtam: hé, ez nekem való! A pontozott nyolcadok, a kisnyújtottak mozdonyként zakatoltak a fülemben, de hamar rájöttem, hogy ezek valójában triolák, melyeknek a közepe („nyelve”) hiányzik és valójában ez a jazz lényege.”

1954-től Sonny Bradshaw jazz koncerteket is szervezett, az elsőt a Ward Theatre-ben majd a Carib Theatre-ben. Az 1938-ban megnyitott Carib Theatre a sziget legnagyobb építménye volt és hamar olyan fontosságúvá vált Kingstonban mint az „Apollo” Harlemben. Fellépett itt Louis Armstrong és Nat King Cole, Frankie Lymon és a Teenagers is.

 

Szerző: benkodavidjanos  2010.04.25. 19:34 Szólj hozzá!

Címkék: jazz alpha school boys calypso sonny sam trinidad lionel bradshaw mento manning belasco

        A XIX. században a jamaicai népzenéből kifejlődött a mento, amely az európai tonális és funkciós rendszert illesztette be az afrikai és afro-karibi eredetű ritmusok közé. Az európai hangszerek megjelenése hatással volt a fekete lakosságra is, akiknek többször nyílt alkalmuk a zenélésre. A tehetségesebb rabszolgák uraik házában, azok hangszerein is játszhattak, így az 1834-es felszabadulás után a jamaicaiak jelentős része ismert európai hangszereket. A mento-hangzásra a gitár, a banjo, a rumba-box és különböző ütő- (maracas, tikfa) és házi készítésű fafúvós hangszerek (szaxofon, bambuszfurulya, klarinét) voltak jellemzőek. A kubai rumba-box játszotta a basszust, a gitár, majd később a zongora a harmóniákat, és a tetején banjo, a klarinét és a fúvósok vitték a dallamot. A banjo, ugyan nem szerepel a későbbi jamaikai zenékben, pengetéstechnikája viszont a reggae gitárjáték fontos eleme lett, ahogyan a mento-gitározás dupla off-beat-es kísérete is. Az egyedi, házi készítésű hangszerek hangja is jellemző volt a mento-ban. Sugar Belly, a stílus egyik legfontosabb képviselője saját maga által kartonból és ónból épített bambusz-szaxofonjával lett híres. Az akusztikus hangzású zenében, melyet gyakran neveztek jamaicai country-nak, az afrikai ritmusok, a dobok és a felhívás-válasz-motívum ugyanúgy jelen voltak, mint az európai tonális és funkciós rend, amely főleg a XIX. században, Franciaországban kialakult, majd Angliába és a brit gyarmatokra is elterjedő quadrille-táncon és zenei stíluson keresztül jött a szigetre. Meghatározó volt a mento-ban a gitár kísérete, amely a folyamatos nyolcados akkord-pengetésből elhagyja az egyeket. A dalszövegek általában a mindennapi életről szóltak, gyakori témák voltak a gyümölcsök, az ételreceptek, a városi és falusi történések, gyakran vicces formában. Ezek mellett előfordultak társadalmi problémákkal foglalkozó és a jamaikai népdalokból táplálkozó szövegek is. Az első nyomtatott mento-szövegek a Slim and Slam előadópáros repertoárjából jelentek meg.

A mento az 1920-as évekig népzeneként élt és funkcionált, ekkor azonban többek között az Amerikában frissen született jazz hatására kissé átalakult, urbanizálódott. Az úgynevezett városi mento nyerssége tompult a népi mento-hoz képest, új hangszerek jöttek az amerikai rhythm and blues hatására a népi hangszerek helyett és a jazzes tánczenei elemek is nagyobb hangsúlyt kaptak. A kifinomultabb városi mento kubai (pl. son clave) és trinidadi stílusjegyekkel is bővült.

A mento-zene története és fejlődése szorosan összefügg a calypso-éval, ami Trinidadon alakult ki, hasonló körülmények között, az afro-karibi ritmusok, a spanyol és a francia trubadúrzene keverékéből. A gyarmatosító franciák karneválokat tartottak a szigeten, melyeken calypso versenyeket rendeztek, így a műfaj nagy népszerűségre tett szert. A calypso emellett hírek terjesztésére is szolgált, és bár a dalok politikai tartalma folyamatos vitákat kavart, a sziget lakói megbízható hírforrásnak tartották a szövegeket.

A trinidadi stílusra a jazzhez hasonló hangszerelés jellemző, trombita, pozan, klarinét szaxofon illetve gitár, zongora és karibi ütőhangszerek határozták meg a calypso zenekarok hangzását. Dallamvilága a mento-hoz nagyon hasonló, a fúvóshangszerelések viszont összetettebbek voltak, gyakran fúvóskórus játszotta a témákat, a korai jazz-felvételeken hallható kollektív téma-variációkra épülő improvizációval.

A calypso és a mento közti különbség vizsgálata nem egyszerű, hiszen a két sziget között igen gyakori volt a zenészek keveredése (a két brit gyarmat közötti 1800 km-es távolság ellenére is), így a zenei hatások is keveredtek, aminek következtében nehéz szétválasztani a stílusjegyeket. Ezen kívül a felvételek sem minden esetben mutatnak egyértelmű utat, hiszen míg az első calypso-jazz felvétel 1912-ből származik, mento-t csupán az 50-es évek elején kezdtek rögzíteni. A felvételek alapján figyelemre méltó különbség, hogy a mento-dalok szinte csak dúr hangnemben szólnak, míg a calypsoban többször találkozunk moll alaphangnemekkel. Mindkét stílus az európai funkciós és tonális rendet használva, a legegyszerűbb fő-, többnyire I,V, vagy I, IV, V fokok variációiból áll, ahol a tonikán többször szerepel a nagy hatos színezőhang vagy kiterjesztés, és a dominánson is előfordul helyenként az V7 (öt szeptim). Az egyik leghíresebb jamaicai mento-, calypso-, rhythm and blues- és ska-előadó, Laurel Aitken szerint a két stílus teljesen ugyanaz, csak a mento gyorsabb. A felvételeket hallgatva megállapíthatjuk, hogy a mento és calypso zenék tempója 150-220 bpm között mozog. Bár Aitken leírását a felvételek nem erősítik meg, ennek az lehet az oka, hogy mire lehetőség adódott a felvételek készítésére (1912, illetve 1951) a két műfaj már olyan erősen egymásba fonódott, hogy addigra az Aitken által említett tempo-különbségek eltűntek. Folyt. köv.


 


 

Szerző: benkodavidjanos  2010.04.23. 17:13 2 komment

Címkék: afrika jamaica calypso népzene trinidad mento

 

 

Jamaica a Karib-térség harmadik legnagyobb szigete, mintegy 11000 km2, nevét az őslakos indiánoktól kapta, Xamayca jelentése az erdő és víz földje. Columbus 1494-es partaszállásáig a szigetet arawakok és tainok lakják, akik a kolonizáció áldozatai lesznek. A spanyolok 1517-ben kezdtek rabszolgákat szállítani a szigetre, így az 1655-ös angol hódítás idejében Jamaica lakosságának már ¼ része afrikai volt. Az angolok a XVIII. században több mint 600.000 rabszolgát szállítanak a szigetre Afrikából, embertelen körülmények között, hogy cukor- és kávétermesztésre kényszerítsék őket. Jamaica a XIX. századra a világ vezető cukor exportőre lett. 1807-ben betiltották a rabszolgaimportot majd 1834-ben a rabszolgaság intézményét is, ami a lakosság közel 90%-ának jelentette a felszabadulást.

1866-ban koronagyarmattá lesz Jamaica, majd nemsokkal ezután részleges önkormányzatot kap. 1872-ban Kingston lesz a főváros, ekkor már a banánkereskedelem az ipar legfontosabb mozgatója. Az 1930-as években többpártrendszer alakul ki a gazdasági válság hatására. A teljes függetlenséget a sziget 1962-ben nyeri el. 


 

Zenei örökség:

 

 

A több százezer nyugat afrikai – főleg ghánai, nigériai, kongói és angolai – rabszolgával együtt az afrikai zene is Jamaicába érkezett a XVI. században. Legnagyobb számban a ghánai ashantik és fantik, illetve a nigériai ibók és yorubák voltak. Zenéjük, melynek két legalapvetőbb megnyilvánulási formája a vokális, énekes forma és a tapsolás volt sok dologban különbözött az európai rabszolgakereskedők által hallott zenéktől. Lejegyzetlen, szájhagyomány útján terjedő zenéről lévén szó, az improvizáció legtöbbször megkerülhetetlen eleme volt az előadásoknak, melyek többnyire a népzenékhez hasonlóan alkalomszerűek voltak és társadalmi, közösségi funkcióval bírtak. A szólista és a kórus közötti párbeszéd, a felhívás-válasz forma (call-answer) jellegzetes ismertetőjegye volt a ritmusközpontú nyugat-afrikai zenéknek. Lényeges különbség továbbá az európai zenével összehasonlítva a nem temperált skálák és az egy dalon belül akár többször is változó metrum gyakori használata. A legfontosabb hangszer az afrikai zenében az énekhangon és a tapsoláson kívül a dob, mely az ashantik szerint Isten hangja és egy

Kokokyinaka nevű madár – a dobosok totemállata – hangja után tanultak meg dobolni. A dob nem csupán központi szerepet tölt be a zenében, hanem a spirituális világ megismeréséhez is közelebb visz. A kongói hagyományokból táplálkozó, de már Jamaicában kialakult „kumina” egy olyan kulturális forma, mely vallást, zenét és táncot is magába foglal és melyben fontos szerep hárul a vezető dobosra. A kumina is szerepet játszott abban, hogy az afrikai hagyományok egy része generációkon keresztül fennmaradt, a zenét sokszor a túlélést segítő eszközként használó jamaicaiak között. A rabszolgaimportot tiltó 1807-es törvény következtében a kapcsolat Afrikával az 1800-as évek elején teljesen megszakadt, ami azt eredményezte, hogy a XIX. század végére már jamaicai születésűek alkották az ország népességének döntő többségét. Ekkor már a jamaicai identitás szerves részévé vált a gyarmattartó angolok és hittérítők által képviselt európai kultúra és zene is. Egy 1907-es jamaicai népdalgyűjteményben szereplő dalokban nagyrészt az angol mondókák, énekek hatása érvényesül. Walter Jekyll angol zenekutató Jamaican Song and Story című könyvében négy csoportra bontja a jamaicai népdalokat: annancy stories (gyermekdalok (annansi pókot jelent ashanti nyelven)), ring shouts(körtánc), digging sing(munkadalok) és dancing tunes (táncdalok). Ezekben - bár a hangsúlyeltolás, a páratlan ütemmutató, és a páratlan ütemszámú periódusok egyértelműen jelzik afrikai hatást - az európai zenei stílusjegyek fölénye figyelhető meg. Dalszövegeik is egy angol alapú nyelven, a jamaicai patois nyelven szólalnak meg.

 

Szerző: benkodavidjanos  2010.04.10. 19:10 Szólj hozzá!

Címkék: történelem jamaica rabszolgaság gyarmat walter jekyll