A reggae-stílus keletkezését 1968 körül jegyzik, és az Upsetters Return of the Django, illetve a Maytals Do the Reggay című számával fémjelzik, mely utóbbiból vélhetően a neve is ered. A rocksteady-hez képest szembeötlő különbség a lábcin lüktető tizenhatodainak vezető szerepe, melyek az említett két számban triolásan szólalnak meg. A fúvósok teljesen eltűntek az off beat-ből, a ritmusszekcióban fontosabb szerep jut a tompítva pengetett gitárnak és a Hammond orgona folyamatos tizenhatod-felütéseinek is. A zene basszus-groove-orientáltabb lesz, hasonlóan az amerikai funk zenéhez, viszont a reggae-ben a mély tartományok nagyobb szerephez jutnak. A jazzes szólók, improvizációk egyre kevesebb terek kapnak, bár vannak jamaicai jazz-zenészek, akik készítenek reggae-felvételeket szólóhangszerre. Előtérbe kerül viszont az afrikai zenével párhuzamosan a blues, mely mind a reggae dallamvilágára, mind a dalszövegeinek tematikájára rányomja a bélyegét. Az afrikai őshaza utáni vágyódás, a társadalmi, politikai problémák boncolgatása mind a blues-hoz közelálló témák. A reggae-dalszövegek tematikája gyakran vallásos, spirituális és a társadalmi problémákat is sokszor azonosítja vallási szimbólumokkal.
A reggae-zene a jamaicai zenék közül az első, melyre határozottan rányomja a bélyegét a jamaicai „vallás”, a rastafari mozgalom. Az 1930-as években Jamaicán megjelenő követői által vallás helyett az Élet útjának nevezett mozgalom az Ószövetségre épül és Hailé Szelasszié etióp császárt tartja a második megváltónak. A Rastafarinak három csoportja van, a Bobo Ashanti, a Twelve Tribes of Israel és a Nyabinghi. A rasta-kultúra fontos része, az afrocentrizmus, mely a feketék Afrikába való visszatéréséről szól. Ezzel magyarázható, hogy a rasta vallási zene szinte kizárólag afrikai motívumokból áll. Ezek között a dobolás játssza a fő szerepet és az emberi hang. A rasta-dobolás és azon belül is a Nyabinghi dobolás igen fontos szerepet játszik a jamaicai zenék ritmusvilágának kialakulásában, ami a reggae-ben a leginkább tetten érhető. A nyabinghi ritmusok nagy részét Count Ossie találta ki, a jamaicai kumina dobolás és Babatunde Olatunji nigériai dobos felvételeinek hatására. Olatunji zenéjét egyébként a modern jazz egyik legnagyobb hatású szaxofonosa, John Coltrane is sokat tanulmányozta, életének utolsó felvétele az Olatunji koncert 1967 áprilisában, az afrikai dobosról elnevezett New York-i zenei centrumban készült. A nyabinghi dobosok 3 féle dobot használnak, a nagydobot, a fundeh-t és a repeatert. A nagydob szerepét a lábdob veszi át a dobszerelésben. A fundeh-t és a repeater-t díszítésekre használják a reggae-ben az ütőhangszeresek. A reggae-zene az afrikai, dobközpontú zenei gyökerekhez nyúl vissza, így az ütősök szerepe jóval nagyobbra nő, mint akár a ska-ban, akár a rocksteadyben. A rocksteady, early reggae-dobok és a rasta dobolás elemeit felhasználva kialakult a klasszikus reggae dobkíséret, a one drop, melyet az Upsetters, majd később a Wailers Band dobosa, Carlton Barrett nevéhez kötnek. Ezt a triolás lüktetésű ritmust hasonlóan a korai reggae-hez, a lábcin tizenhatodos swingelése vezeti, és a nagy kettő, négyekre érkezik a lábdob, a kávásan ütött pergővel együtt.
Carlton Barrett testvérével, Ashton „Familyman” Barrett basszusgitárossal alkotta a Wailers ritmusszekcióját, mely a legnagyobb hatású reggae dob-basszus párosnak bizonyult. Fontos duó volt még Sly Dunbar dobos és Robbie Shakespeare basszusgitáros alkotta Sly & Robbie elnevezésű ritmusszekció, akik a reggae mellett pop és más zenei produkciókban is közreműködtek. Herbie Hancock 1983-as Future Shock c. lemezén Sly Dunbar dobol, sőt Hancock a párost egy maga által készített tévésorozatba is meghívta, a Herbie Hancock Rockschool c. sorozat For Reggae című adásába.
Érdekes felvétel és zenei kísérlet az 1993-ban elkészített Reggae au go jazz- album, melyen a Studio One többek között Jackie Mittoo és Ernest Ranglin által a 70-es években feljátszott tradicionális jamaicai riddim-jeire szólóznak neves amerikai jazz zenészek: Clifford Jordan (Charles Mingus Sextet, Cedar Walton Quartet) és Charles Davis (Sun Ra Arkestar, Billie Holiday) szaxofonosok, Roy „Bubbles” Burrowes (Duke Ellington Orchestra, Archie Shepp) trombitás.
Dub, Dancehall
A dub-zene a reggae instrumentális, sub-basszus központú verziója, ami a 60-as évek végén alakult ki és a 70-es években lett széles körben ismert. A kislemezeket Jamaicában úgy vágták, hogy az a-oldalon volt a sláger, a b-oldalon pedig az instrumentális változata, amire a selectorok és az mc-k a saját verziójukat is elénekelhették. Lee „Scratch” Perry, az Upsetters vezetője a dub egyik úttörője gyakran használt túlzott reverb- (zengető) és delay- (visszhang) effektet a különböző hangszersávokra. Ez a zene már nem lett olyan populáris, mint a ska, vagy a reggae, viszont nagy szerepe volt az olyan népszerűvé vált stílusok kialakulásában, mint a drum and bass vagy a trip hop.
A dub-zene után a 80-as években az electro, szintetizátor-hullám Jamaicára is elért, így megszületett a karibi ritmusokra épülő diszkózene, a dancehall, mely a kubai son clave egyik ütemére, a tresillo-ra épül és napjainkig a legnépszerűbb stílus a szigeten.
